A meg bocsájtás. 

Tudom, tudom. Ez egy nagyon nehéz szó, és baromi nagy súllyal tudja nyomni az ember vállát. 

A tesóm már századszorra kicsesz velem.

Meg mondtam, hogy ne csinálja, de csak azért is!

Hiába beszélek vele egyik fülén be a másikon ki és mindent felejt!

Meg keserítette az éveimet! 

Már hogy ne meg buktatott már megint, pedig én rengeteget készültem! 

Meg csalt, pedig én szeretem és annyi mindent meg tettem érte!

Igen ezekben és még sok más esetben szinte lehetetlennek tűnik meg bocsájtani, pedig nem az! 

Az amikor haragszunk valakire azzal nem a másiknak ártunk. Mit érdekli őt, majd tovább lép és mi itt maradunk a saját levünkbe főve és önmagunkat agyon marcangolva, sokszor depresszióba esve mert csak gyűjtjük és gyűjtjük a haragot magunkban. De öhm... ne haragudj, de ezzel tulajdon képen kinek is ártasz?

Neki? Vagy magadnak.

Iiiiiigen magadnak.  

Nem azt mondom, hogy legyetek puszipajtások, pláne, ha durva dolgokat tett meg veled, de miért a te dolgod lenne neki igazságot szolgáltatni? 

Majd megoldja a karma, vagy az Isten, vagy a következő élete, amiben hiszel, de nem TE! 

Te hagyd, hogy meg történjen, aminek meg kell és lépj tovább! 

Békélj meg magaddal, hogy rendben ez megtörtént, meg vizsgálhatod a helyzetet is, és mindjárt rájössz, hogy sokszor bizony kettőn áll a vásár! 

Neked is volt benne valamilyen szereped. 

Neki is voltak indítékai.

De jobb békében lenni és hagyni, hogy akinek el kell mennie, az elmenjen és jöjjön az új! 

Senki sem tökéletes, és nem is kell annak lennie! 

Lépj tovább!